Zootopia (Zootropolis – Állati nagy balhé) (2016) kritika

Majd elindítottuk a filmet. A megszokott in medias res kezdésre számítottam, egy kurva humoros felcsapásra, ennek ellenére csak cuki állatokat láttam és vontatott volt az egész. Bár a nyuszi lányt jó volt nézni, Muff tuti pukkantaná.

Azt prognosztizáltam, hogy tuti egy ratyi oroszlánkirályszerű csöpögős, gyerekeknek való buziság lesz null poénnal és merész párbeszédek nélkül, főleg, hogy Disney film.

Majd eltelt az első negyede a filmnek és azt mondtam, nem vészes… Megint eltelt egy kis idő, mikor ‘egész jóként’ jellemeztem már. Egy pontnál azt hittem vége, mert egy limonádé, kedves, kerek sztoriként, szerethető állatokkal be is fejeződhetett volna nyugodtan, mikoris jött egy csavar és félúton beindult a múvi.

A rasszizmus tulajdonképpen a sztori középpontja. Az eleinte csak szokásosan utalgatós, érintőleg a fehérek orrára koppintó analógiák, hogy „ne legyé’ rasszista”, átváltott napjaink kőkemény konfliktusaivá mindkét fél érzelmeit milliméterre pontosan kifejezve és elmondva. Páran meg is szólták a filmet, hogy a szokásos „csúnya rossz rasszizmus, fúj-fúj-fúj, mindenkit szeressünk és akkor mind egy nagy rózsaszín csillámpónivá olvadunk össze” csak, amiről a film szól. Hát, nem. Nagyon nem. Az érvek-ellenérvek precízen kisúlyozva és nem egyoldalúan lettek bemutatva. Ez az, ami ritka és pont ez az, ami megkülönbözteti a Zootopiat azoktól a filmektől, amik indokolatlanul próbálják meg a fehérnek született, de egyébként rossz szándékkal nem rendelkező nézőket is potenciális rasszistának tekinteni.

A film végén egy konkrét politikai állásfoglalást látunk, de a film meg van tömve droglaborral, meleg recepcióssal, önérdekeket egyedül szemelőtt tartó politikusokkal, mely egyben -Trump győzelme miatt kifejezetten aktuális- az amerikai politikai megosztottságot tökéletesen le is modellezi, majd egy végső tanulsággal, hogy semmi nem olyan egyszerű, mint látszik. Tökéletes állatmese, annak minden eredeti feladatával és ismérvével.

Nem is kell mondjam, napjaink digitális eszközeit használják a karakterek, ez egyre többször van jelen a mesékben, engem ez közelebb hoz mindig hozzájuk és természetesen az egész film semmit nem érne poénok nélkül – biztosíthatok mindenkit, hozza a szintet.

Ilyen mesét, ami 5 éves korosztálytól a felnőttekig nézhetőségében és tanulságában megállja a helyét, még nem láttam. Sőt, ekkora pálfordulatban sem volt részem, hogy először így leírjak egy filmet, majd így megtetsszen.

Remélem nem rakom túl magasra az elvárásaitokat még jobban ezzel, de le a kalappal, a végén már azt mondtam: ez egy kibaszott jó film volt!